Tizenhat

Hideg volt a Riverside Parkban. Az északi szél feltámadt a Hudson felől, felkavarva a lehullott leveleket a néptelen fasorban. Hátranéztem a víz vékony, acélkék sávjára, amely átcsillant a fák között. Senki sem járt arra, csak néhány kölyök játszott kidobóst Grant mauzóleumának graffititől sebzett falainál.

Egy utcai pádon ültem a templommal szemközt, és Anna taxijára vártam. Amíg a városban laktunk, minden vasárnap délelőtt felsétáltam a Riverside Drive-on a srácokkal, és vártam, hogy Anna kijöjjön a templomból. Vajon ezért javasolta ezt a helyet?

Annyira távolinak tűntek azok az idők!

A hideg kezdett áthatolni a két réteg ruhán, amit viseltem. Az órámra néztem. Két perc múlva egy. Annának még mindig semmi nyoma. Somerville hamarosan felfedezi, hogy a terve valahol félresiklott. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy a dolgozószobájában járkál fel-alá, és a saját óráját nézi.

Borzongva felálltam, és lassan elindultam a templom felé. Ahogy átmentem az utcán, a harangjáték kongatni kezdte az egy órát. Egy pillanatra megálltam, hogy hallgassam, és felnéztem a harangtoronyba, amíg úgy nem éreztem, mintha a torony imbolyogni kezdene a rohanó felhők alatt, és meg nem szédültem.

Ahogy újra lenéztem, észrevettem egy alakot a lépcső tetején. Arca nyugodt és kifejezéstelen volt, mintha egyike lenne a bejárat fölött kőből kifaragott templomi atyáknak. Mozdulatlanul állt, és figyelte, ahogy közeledem. Háta mögött a tölgy forgóajtó még mindig körbe-körbe járt.

Nagyjából negyvenéves férfi lehetett, magas és frissen borotvált, ránctalan, kisfiús arccal. Kék farmert viselt, tornacipőt és tweedzakót felhajtott gallérral. Felismertem benne a papot, akit Anna a „spirituális tanácsadójának” hívott, én pedig csak az „Égiutas-kísérőjeként” emlegettem. Ő volt a Riverside-templom közösségszervező lelkipásztora, bár a nevét sosem tudtam megjegyezni. Néhányszor találkoztunk: mindig kissé túlbuzgónak találtam. De most az egyszer örültem, hogy látom.

– Hogy van? – Arcán széles mosoly terült szét, és felém nyújtotta a kezét, ahogy megmásztam a lépcsőt. – Martin, igaz? Milyen kellemes meglepetés! Nem láttam már, ki tudja, mióta. Hogy van Anna?

– Jól – feleltem. Jellemző, hogy ő emlékszik a nevemre. – Jól van.

– Vajon Anna újra felvette vele a kapcsolatot?

A harang most mély, messze zengő kongással jelezte az órát. Megint felnéztem a toronyra, de az ég volt az, ami imbolygott mögötte.

– Nem akar bejönni? Hűvös van idekint. Jöjjön be, és meséljen!

– Annával van találkozóm – mondtam.

Szelíd, megingathatatlan tekintete szeretetteljes ráncokba gyűrődött.

– Megvárhatjuk az irodámban – mosolygott. – Tudni fogja, hol keressen minket.

Követtem a forgóajtón át a templom sötét, kőillatú belső terébe. Bent is ugyanolyan hideg volt, mint kint. Az atya jelezte, hogy várjak, majd odalépett az információs pulthoz, és mondott valamit a recepciósnak, amit nem sikerült elcsípnem. Láttam, ahogy a lány felém pillant, aztán bólint. Az atya visszajött hozzám az előcsarnokon át, tornacipője halkan nyikorgott a márványpadlón.

– Valaki már lefoglalta az irodámat egy megbeszéléshez. Használjuk a kápolnát! Ott megvárhatjuk Annát.

Egy feketébe öltözött idős hölgy, aki eddig az oltárrácsnál térdepelt, most felállt, és csoszogva felénk indult a padsorok közti folyosón. Kemény faszékeken ültünk a kápolna leghátsó zugában, és suttogva beszélgettünk. Ahogy a hölgy közelebb ért, a pap felpattant, és kinyitotta neki a nehéz bronzajtót.

– Köszönöm, atyám – mormolta az asszony. – Áldja meg az Isten!

A kápolna kiürült. Porszemek szálltak fölfelé a kék-arany fénykévékben, amelyek beestek a festett üvegablakokon. Úgy éreztem magam, mintha egy turistabarlangban lennék. Kedvem támadt kiáltani, hogy próbára tegyem a visszhangot.

– Kíváncsi vagyok, mi történhetett Annával – mondtam, kissé megemelve a hangom. – Talán odakint vár.

– Meg fog találni minket, ne aggódjon! Megmondtam a recepciós lánynak, hogy tartsa nyitva a szemét. – A pap megköszörülte a torkát.

– Azt mondta, kérdezni akar valamit.

– Igen, tudom. De most már nem vagyok olyan biztos benne… – haboztam.

– Nem akarom megbántani, vagy ilyesmi… de nem hiszem, hogy értené, amit mondani akarok.

Vállat vont.

– Tegyen próbát velem!

– Még ha értené is, nem hinne nekem.

– És esélyt sem akar adni, hogy kiderítsük?

– Hisz ön a próféciákban?

– Hűha – mosolyodott el. – Úgy érti, a Jelenések Könyvében vagy Edgar Cayce jóslataiban? Ilyesmire gondol?

– Megpróbálom másként. Hisz a mítoszokban?

– Igen: mint az isteni szándék emberi megnyilatkozásában. Egyfajta archetipikus igazságként. Időtlen igazságként, ha úgy tetszik. De szó szerint nem.

– Nekem olyan módokon jelentették meg az igazságot, amit ön mítosznak hívna. Csakhogy kiderült, hogy meglehetősen szó szerint értendő. – Aztán közelebb hajoltam, és suttogóra fogtam. – Itt van nálam, ebben az aktatáskában. A bizonyíték az ön „isteni szándékára”.

– Nos, akkor a megfelelő helyre hozta! – nevetett, és felemelte a kezét. – De oké, hiszek magának.

– Az ég szerelmére! – fordultam el. – Csak látni akartam, hogyan reagál.

– Azt hiszem, tudom, mire céloz, Martin.

– Igazán?

Arcára kiült az aggodalom kifejezése.

– Anna mondta nekem, hogy nincs túl jól mostanában. Nemrég eljött hozzám, és beszélgettünk egy kicsit. Azt is említette, hogy pszichiáterhez jár. Martin, tudja, ez bárkivel megtörténhet. Nem fogja elhinni, de az én fejemet is rendbe kellett rakni egyszer. Megzavarodtam… nem tudtam, hogy miben is hiszek valójában. De aztán rájöttem, hogy amikor minden kötél szakad, csakis egy dolog van, amiben hihetünk.

– Anna semmi sem tud az egészről. Még nem mondtam neki semmit. Azok, akik betegnek akarnak beállítani, hazudnak. Átvették az irányítást az elmém fölött, és a saját gonosz céljaikra használnak fel. Ez egy összeesküvés… a világ elpusztítására. De szükségük van valamire, ami nálam van. Nem kérek mást, csak menedéket. Nem magamnak, ne értsen félre! Hanem a…

Hirtelen ráébredtem, hogy semmi értelme folytatnom.

– Menedéket?

– Felejtse el!

– Sajnos rendkívül zavaros időkben élünk, Martin – mondta szelíden a pap. – A világ kétségbeejtő helynek tűnik. Tudom, hogy érti, amikor azt mondja, menedéket kér. Mind azt kérünk. Kérem, próbálja megérteni, mi folyik odakint valójában, és – ahogy egy barátom mondta egyszer – ne hagyja, hogy bárki is alábecsülje az őrület ésszerűségét!

– Ne etessen ezzel, atyám! Pontosan értem, mi folyik odakint. Mind tudjuk, mi vár ránk, atyám, csak nem merünk szembenézni a ténnyel, hogy igazán meg fog történni. Hamarosan. Minden prófécia valóra válik.

– Csak Istenben remélhetjük megtalálni az igaz értelmet…

– De hát nem érti? Én vagyok az egyetlen, aki bármit is tehet ellene! Annának már itt kéne lennie. Kimegyek, és megnézem, nem vár-e a templom előtt.

– Várjon még egy kicsit! Anna hamarosan ideér. Addig is térdeljünk le, és imádkozzunk együtt!

Valami nyugtalanított a hangjában.

– Miért próbál itt tartani, atyám?

– Ó, Uram – siklott előre a térdére a világ gyűlölködésének, mohóságának és előítéletének sötétségében segíts égve tartani a szeretet lángját…

Hangja zengve visszhangzott a kápolna csupasz falai között.

– Anna kérte meg erre? Engem keresett odakint, igaz? Nyilván felhívta magát közvetlenül azután, hogy beszéltünk.

Felálltam, és tornacipője sarkát átlépve az ajtó felé indultam.

– Igen, a felesége felhívott – mondta a pap –, és megkért, hogy imádkozzam magáért. Nagyon szereti magát, Martin.